Beszéljünk már zöldségeket. Gyerekkoromban Budaörsön rengeteg őszibarackos volt és a sváb családok szőlői is meg voltak, már amennyire a kitelepítés utáni közösségi eltulajdonítás után lehetett. Ahogy jött a tavasz, úgy kerültek ki a kis kosarakban a gyümölcsök, zöldségek , igaz akkor a zöldséges is magyar terméket árult. Télen nem ettünk paradicsomot és epret, viszont finom gesztenyeillat volt és sütőtököt kanalaztunk, ami a mai gyerekeknek extrafainreformcukkerségnyűg. Mandarin és narancs jött a sorba a betárolt alma után, a kecskecsöcs szőlő fürtjeinek eltűnésével. Savanyú káposztát ettünk vitaminforrásként, meg céklát. És valahogy megvoltunk. Nem tudom hogy, de jóval kiegyensúlyozottabban és bocs, de kevesebb bélgázzal :) , allergiával, laktocsudiérzékenységgel.

Igaz, a csirke se sült meg 30 perc alatt és 1 kg hús nem lett a perkelt megfőzésével 2 maréknyi. Nagyanyám állandóan befőzött, amit soha nem értettem, hisz a boltban is lehetett venni, anyám meg tyúkokkal kísérletezett a kis épületben, amik aztán valami dögrovásban elpusztultak. Soha nem értettem, mit miért.. de örültem amikor Kati néni fejkendős buksija feltűnt az ablakban, mert tudta, a hajósi gyerekek mindenből elsőnek kell , hogy egyenek. Meggy, cseresznye, sárgabarack, őszibarack, szőlő... ma már nehezen tudom elmondani, mire gondolok a mikor azt mondom sárgabarackízű, vagy hogy szamócaillatú. Hogy a görögdinnye íze milyen, a sárgadinnye sem a rágógumis frutti ízzel az igazi. Ilyenkor műanyagkorban felnövő gyerekeim sajnálkozva rám néznek, ez már megint romantikázik, menthetetlenül öregszik.

Azt sem tudom elmondani, apám soha nem passzírozta a halászlét, mégis ragadt a szánk a sűrűségtől és még most is azt keresem, hogy az iszapízű haltengerben, hol találom meg azt a pontyot, aminek nem fehér a színe, hanem nem tudom soha megfogalmazni milyen árnyalatú, tán kissé pergamen? Tényleg nem tudom, csak az aromája jön elő agyam rejtett zugából. És azt sem tudom elmondani, a neonlego sárga színű répa, miért olyan nekem, mintha játékkellék lenne, mert a régi göcsörtös csúf zöldségek ízét már csak nagyon ritkán találom meg és olyankor elcsodálkoznak gyerekeim, jé.. ilyen a sárgarépa?

És azt sem tudom megmagyarázni, miért jövök tűzbe, amikor meglátom a szabálytalan csúf paradicsomokat, a szabálytalan paprikákat. Mert a gyerekeim annyit látnak, hú de szabálytalan , csúf. Nem lehet gúlába rakni, egyforma hosszúságú kis építőkockaként és hámozni is borzalmasan nehéz a göcsörtök miatt a répát. És miért nincs petrezselymes krumpli, mert fintorgok, mintha fűvel készült volna, inkább akkor nem is eszem ilyent. És ezáltal ők sem, mint ahogy nagyon ritkán kapnak mirelit hasábburgonyát. És nem igazán értik, miért baj nekem, hogy undorító massza van formálva, aminek már köze nincs a burgonyához.

És tényleg aranyos volt, amikor Boss kollégája hozott egy láda IGAZI csirkét, ami másfél órát sült és a húsa aranysárga volt és azt mondta a lányom, basszus, ilyen íze van a csirkének?

És remek, amikor lemegyünk sajtért Káptalantótiba, ami már kezd halászbástyás lenni, mint a tihanyi sajtpiac, de a nyers tejes sajtok, a juhgurigák, mindenféle flancos olivaszarsággal erotikus gyönyört szeretnek az ízlelőbimbóinknak. És nem igazán érti senki, aki nem járt még ott, amikor összetákolt pultokról vásároltunk, miért nézzük egyre nagyobb félelemmel a magyar gúnyába öltözött furulyázó betyárt, a régi sajtárusaink „autentikus” öltözékét a régi ruhájuk helyett és miért lépünk gyorsabban, a mindenféle ízű, színű, trendijihsajtok pultja előtt, ahol már az a cél, ne legyen arrogáns zamat, mert a német turista és a belváros sznobnak az büdös.

A kénezett, szupersohanemsárgul savanyúságok, miközben anyám, míg élt, hatalmas vödrökben rakta el a zöldségeket és azóta sem ettünk olyant, még Boss sem, aki gasztrótúrákban jártasabb... És anyám se értette, miért nyöszörögtem, amikor baracklekvárait elkezdte „ízesíteni”és meggybefőttje különböző gasztróőrületeit nem méltányoltam. Pedig trendi volt és a női magazinokból lopta az ötletet.

Drága anyám próbált csirkét nevelni, de mi csak aszkéta tyúkoknak hívtuk őket, mert bulémiásak voltak.. valahogy hiába a szent elszánás, hogy kukorica, csak becsúszott a táp és szürkésfehér , inas húsú lett a jószág, amit még a kutyák is 3 napig rágtak. Libatartási kísérlete leginkább egy pitbull tenyészetre hasonlított, mert a jószágok nőttek, viszont nem lehetett bemenni hozzájuk és elkezdtem érteni, az ókorban miért tartottak ludakat őrzésre. Férje keze volt a bizonyíték, vigyázz, a lúd harap. Úgy kellett őket becserkészni , hosszas kommandó akció után, hogy a tányéron végezzenek.

Ha egyszer sok pénzem lesz, elmegyünk, messze.. egy kis csendes faluba, tyúkokat nevelünk és kecskét fejünk, megkergetnek majd, szaros lesz a gumicsizmánk.... de boldogok leszünk.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.