Nálunk egy évben a Boss  és a gyerekek szülinapján-névnapján-bármilyennapján  kívül két fontos esemény van, az egyik a húsvét a másik a karácsony. Karácsonykor, szenteste előtt már elkezdődik az ünnep, hisz ha hazaér a Boss, akkor hivatalosan is kezdetét vette, a „párnapignemkellbemennem az étterembe, még árut sem rendelni”-időszak, mindannyiunk nagy örömére. Még Hozé is megkönyörül rajtunk (Jézuska alternatív neve, mert a lányunk sokáig nem tudta kimondani a „j”-betűt, így a Hézuska hamar Hozé lett), mert már éjjel belopja a fát, befaragja, rárakja az izzókat, hogy a gyermekek reggel örüljenek, és amikor a Boss hazaér, már illatozzon a szobában. De most nem erről szeretnék írni, bár ez is megérne pár fejezetet (elég sokat írtam egy nap alatt), hanem a másik kultikus ünnepünkről, a húsvétról és annak kapcsán a csülökről.

Szóval „A Húsvét”. Megmondom őszintén, a hagyományunk, ami ehhez kapcsolódik most már tán hatodik éve, egyszerűen azért született, mert ki nem állom a húsvét hétfőn bekopogó „egyszertalálkoztunk a CBA-ban” mosolygósra roncsolt részegeket, akik fejükbe veszik, hogy totálisan elhervadunk, ha nem locsolnak meg minket, némi üzemanyag és persze a fiatalabbak esetén pénz fejébe. Nem mert nem tisztelem a hagyományokat, vagy sajnálom a pénzt, hanem mert olyan kevés intimszféránk van a vendéglő mellett, ha ünnep van, és végre be van zárva, akkor jobban örülök, ha együtt vagyunk. Tehát, amikor egyszer egy nagyobb jutalékot kaptam elkezdtük a hagyományt, hogy ilyenkor elutazunk és ehhez minden évben ragaszkodunk. Ilyenkor jó, mert nem lehet csak úgy befutni az étterembe, hogy a „szuvid-kádba” bedobjon hősünk valamit, mert éppen eszébe jutott az udvaron ücsörögve. Minden évben kiválasztunk egy úti célt, ahova elmegyünk, ahol kijegyzetelem az összes templomot (gasztronómia után adjunk a kultúrának) és ahol rendre nem nézzük meg a felét sem, amit szándékomban állt, mert a családom cinkosan összefogva megtorpedózza. Igaz, amikor hazaérünk, akkor elmondják, „dehátmiért nem mondtad, hogy azt még nézzük meg” és én vagyok mindig a hibás. Ez most már ilyen társasjátékká vált, régen, amikor térkép után barangoltunk, akkor néha lépre tudtam őket csalni, de most a GPS erre nem ad lehetőséget. Azzal viszont rendszeresen eltévedünk. De soha nem a templomok felé.

A hagyományhoz tartozik, hogy a pihenés egyik napján étterembe megyünk. Általában tökéletesen mellényúlunk. Legrosszabb élményem egy sárvári hústál volt, amiről a fogyasztás után megjegyeztem, milyen pikánsan volt fűszerezve, mire a Boss közölte, mert már majdnem lemászott a tányérról és a gyerekeim, hogy hagyján, de a májgombóc egészen szép lila és zöld árnyalatú volt. Ma már lazán visszaküldenénk a kaját, ahogy már volt rá példa. Szóval, majdnem mindig mellényúlunk.
Idén Tokajba mentünk. Ez egy régi szerelem. Régen Boss egy borlovagrendi vacsorát főzött ott és mivel semelyikünk nem járt még arra, fejébe vette, egyszer el kell, hogy menjünk. Egy Szepsy-borvacsora kapcsán, le is mentünk, de csak jöttünk-mentünk és az óta a család szíve csücske Tokaj lett.
Mégis nehezen szántuk rá magunkat, hogy húsvétkor oda menjünk, bár 3 nap alatt az eltévedésekkel együtt körülbelül 800-900 kilométert szoktunk bolyongani. Ebbe beletartozik az is, hogy egyedül mi voltunk képesek Kőszeg környékén annyira eltévedni, hogy Ausztriába kötöttünk ki és van, hogy eszünkbe jut, de jó lenne Zirc fele menni, bárhol is vagyunk. De idén kiadtam a jelszót, Tokaj és Füzérradvány, mert tele van várakkal és tengerszemmel (amit persze nem néztünk meg). Kapásból szóba jött, hogy akkor Encs és Anyukám mondta, de aztán azon filóztunk, hogy minél hamarabb érjünk le Radványra, mert nem kis távolság és a Boss hajnalban jött haza. Vittem a laptopot és gondoltuk, kinézünk egy éttermet maximum, vagy hazafele ebédelünk, ha húsvét hétfőn nyitva van az étterem. Ez az, ami soha nem derült ki, mert megérkezésünk után jött az „akkorinkábbmajólenneelmenniebédelnivacsorázni”. Az Aranygombosfogadóra esett a választásunk, egyrészt mert valami háziasat akartunk enni, másrészt itt láttunk rántott borjúlábat és persze, mert közel volt. Szállásadónk is megerősített minket abban, hogy jó választás, mert most megkérdeztük a véleményét.

Hogy jön ide a csülök? Ahol lakunk, van egy sváb étterem, ami gyerekkoromban még egy borozó volt, viszont eszméletlen sültcsülköt lehetett kapni. Zaftos, remegő bőrű, fűszeres, roppanó, együtt minden. Egyik nagy kedvenc volt, de az évek múltán elmaradtunk különböző okok miatt. Teri néni csülke óta keressük az igazit. Még bárhol ettünk, nem ütötte meg a mércét, mert kemény és száraz volt, kivéve tán a Paulanerben, de az se az igazi. Ne tessék, felszisszeni, a Csalogányban, Arcadeban, Aranyszarvasban, vagy a Bábelban, vagy akár az Olimpiában (most csak sorolok ilyen hudeklafa éttermeket, nem mérlegelve, melyik üzemel még mindig) biztos nagyon finom konfitáltleszuidoltszuperhelybenfüstölt (bárány-borjú-elefánt)csülök van, de oda még nem vitt el minket a Boss. Vélem nem is fog, mert ezek számára nem szolgálnak az újdonság varázsával, ismeri őket.

Amikor elutazunk, mindig megfogadom, valami tájjellegűt fogok enni, kapásból mondtam volna, valami vadétel és persze erdeigombagezemice, de megláttam a csülköt, ránéztem Bossra és tudtam a sorsunk megpecsételődött. Pláne, sztrapacskával! Ki tudja ezt kihagyni. Úgyhogy rendeltünk egy laza menüt, bevállalósabb fiam libacombot valami mártással és húslevest, lányom erdeigombás gezemicéket, vendég kisfiunk (mert mindig viszünk valakit a gyerekeknek, hogy társaságuk legyen) maradt a pesti rántottsajtnál és némi gyümölcslevesnél (ami nem volt elég finom, mert anya egészen máshogy csinálja). Mi Bossal belelendülve egy kis előételt, majd közbülsőnek egy kis rántott borjúlábat, fél adagban, mindkettőnknek, és persze a csülök. Most éreztem első esetben, hogy végre nem nyúltunk mellé, mert a rántott borjúláb olyan mennyei volt, hogy majdnem elsírtam magam. A leves is finom volt, Telkibányi raguleves, bár különösebb meglepetést nem okozott, de nem is azt vártam tőle. Egyszerűen tájjellegű volt és finoman fűszerezett. Egészen addig ezt éreztem, míg meg nem érkezett a csülök. A kemencében sült füstölt csülök kapros-juhtúrós sztrapacskával. Íme:

Nem volt jó. Száraz volt, fűszertelen. A sztrapacska, mintha csirizes ázott nokedli lett volna, juhtúrót maximum akkor látott, amikor bemutatták neki, hogy ilyen is van. Hiába a jó dizájn, az öntöttvas kis serpenyő, amit alátéten hoztak, mert olyan forró volt, egyszerűen beindult, „ha beledöglök is eszem belőle, mert nem küldök vissza csak éppen megtúrt tányért” reflex. Kár volt érte, mert amit addig ettünk, (nagyon) finom volt. 

Kiszolgálást is tudnám kritikával illetni, mert olyan felszolgálót fogtunk ki, aki abszolút nem követte asztalunk ritmusát, néha az volt az érzésünk, gyorsan meg akar minket etetni, hogy menjünk már. Még az előző fogást nem is ettük meg, már hozta a következőt, sehol egy kis pihi, hogy igyunk egyet, megálljunk, feldolgozzuk az ízeket. Hogy mi a leves és a főétel között kértünk egy közbülsőt, azt meg totálisan nem tudta már szinkronba hozni. Pedig gyönyörű volt a környezet, a kertben a teraszon kényelmesen ki lehetett volna ülni, kicsit megállni a fogások között, a gyereknek mindenféle játék volt. Persze, mondhatja most bárki, maximalista az ember. A hisztis vendég. Meg azt is, hogy pechünk volt. De amikor az ember rááll egy étkezésre, minden porcikáját kikapcsolva, csak az ízekre koncentrálva, akkor elég kiábrándító, ha olyan hangulatban kell enned, mintha egy gyorsétkezdében lennél. Ez egyszerűen se a helyhez, se az árfekvéshez, se a miliőhöz nem illett, diszharmóniát teremtett.  Így már bizony ez a száraz, fűszer nélküli, ragadóssztrapacskanokedlistejfölöscsirizes csülök megpecsételte az összes többi sorsát. Már nem is emlékszik semmi másra az ember, gondolkodnia kell, mit is evett még. És persze már nem kellett a desszert sem, amit mindig a végén szoktunk rendelni. Félbehagyott vacsora lett. Miközben kifele mentünk, láttam, a többi asztalnál sokkal rendezettebben folyt a kiszolgálás, sürögtek forogtak mosolygós felszolgálók, pechünkre mi a morcona anyóst kaptuk. Hát ez van. De amikor bemegy az ember egy ismeretlen étterembe, elég egy ilyen benyomás.  Valahogy olyan kilettélszolgálva vazze  egyé! emlék maradt.

Pedig az éttermet dicsérik. Lehet, szerencsétlen véletlenek miatt lett csalódás. Vagy lehet túl sokat várunk el. De valahogy nem koronázta meg az esténk, és amikor másnap bográcsban főztünk, kedélyesen, szállásunk udvarán, akkor úgy éreztük, ezt kellett volna előző nap is tenni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.